A görög szigetek toplistám első két helyezettje. Amorgos a befutó, pedig nem volt könnyű dolga, hiszen ezen az úton Santorini után kellett bizonyítania. 2010-ben elindultam a régi álmom megvalósítása felé és megszerveztem egy 13 napos, hátizsákos utat, melyből 4 napot Santorinin, 5 napot Amorgoson, 2 napot pedig Athénban töltöttünk. Kettő az utazással telt, csak hogy kijöjjön a matek:).Első nap Athénban landoltunk, majd metróval kimentünk a pireuszi kikötőbe. A metró 10€ egy útra és 85 perc a menetideje. A busz olcsóbb (6€), de hosszabb, viszont annak, aki nem szeret metrózni, ez is jó alternatíva.
A kikötő pont olyan, amilyennek elképzeltem, mintha Rejtő Jenő könyvéből elevenedett volna meg. Koszos, zajos, késdobálós, de a hangulata mégis különleges. Engem az a rengeteg hatalmas hajó és persze a hömpölygő embertömeg látványa szédített el, turisták és autók ezrei, amiket hol elnyelnek, hol kilöknek a kompok örökké éhes gyomrai.
Mi itt töltöttük az első éjszakát, mert így másnap hajnalban könnyen kimentünk a kikötőbe. Hat órás kompozás következett, ami alapvetően kibírható volt a bezártság ellenére. Szerencsére több szigeten is kikötöttünk Santorini előtt, a kikötést és az elindulást az utasok többsége áhítattal nézte végig. Jó volt állni egy kicsit a sok ülés után, de valójában a szigetek látványa a tenger felől mindig egészen különleges és varázslatos élményt jelentett. Ennek csúcspontja Santorini volt, ahogy a kaldera (kirobbant majd önmagába roskadt vulkán) fokozatosan elnyelte a hajónkat és megpillantottuk a gerincen csücsülő fehér házakat.
A kikötő egy igazi bábeli zűrzavar volt, én még ennyi embert nem láttam ilyen kis helyen, a kocsik dudáltak, a rendőrök folyamatosan sípoltak , de aztán valahogy kiverekedtük magunkat a tömegből. A szállásadónk várt ránk egy kisbusszal, azzal vittek át minket a hegy másik oldalán található településre, Perissába. A Villa Dima kicsi, de nagyon hangulatos szállás volt, közel a tengerparthoz. Perissa igazi görög üdülőfalu, helyi boltokkal, tavernákkal, a parton nem hivalkodó koktélbárokkal, ahol este a gyros után lecsúszott egy-két fincsi koktél. Külön szerettem, hogy a parton árultak helyi művészek által készített rajzokat, képeket, mi is vettünk hármat, azóta is a házunk falának díszei. És hát a vulkáni fekete homok, ami igazán egyedivé teszi a strandját.
Görögország és a robogózás…hát ez egy külön bejegyzést is megérne, de inkább csak annyit, hogy robogó nélkül nekünk nincs nyaralás Görögországban. Több oka is van: könnyű vele közlekedni, szinte bárhol parkolhatsz, olcsó, de a leglényegesebb, hogy én ezen érzem azt a szabadságot, amely annyira ennek az országnak a sajátja. Fújja a hajadat a 
szél (persze, ha nincs rajtad bukósisak, ezt azért sűrűn nem javaslom, de néha mi is szabályt szegtünk), süti a bőrödet a nap, érzed az illatokat és hát mindent másképp érzékelsz, mint egy autóban. Előfordult, hogy mi is inkább kocsit béreltünk (pl. Krétán a hatalmas távolságok miatt), de a kisebb szigetek teljesen bejárhatók robogóval is.
Oia és Fira valóban olyan, mint a képeslapokon (nem is sikerült olyan jó képet készítenem), hatalmas mélységek, hihetetlenül vakító kék-fehér házak, és a kontraszt még erősebb a szürke sziklák miatt. Busszal érdemes bemenni, mert a közlekedés és a tömeg azért türelmet és embert próbáló. Egy napot töltöttünk ott laza sétálgatással, este pedig megnéztük a kötelező naplementét a várnál.
A hátralévő két napon robogóztunk, fürödtünk, frappéztunk és gyroson meg görög salátán éltünk. Megcsodáltuk Megalochori kacskaringós utcáit, harangtornyú templomait. A városkában mindenhol a kedvenc növényem, a bougainvillea virított.
Fürödtünk a holdbéli Vlychada strandján, megcsodáltuk a Red beach vörös szikláit, de a part nagyon zsúfolt volt, így ott nem is fürödtünk. Számunkra Perissa volt a legjobb part a strandolásra.
Utazásunk ötödik napján köszöntünk el Santorini szigetétől, hogy ismét kompra szálljunk és elinduljunk Amorgos felé.
Amorgos az a sziget, amitől nem vártam sokat. Csak ott akartam lenni és látni, érezni azt, amit Luc Besson annyira át tudott adni a filmjében. Az 1000 méteres hegycsúcsokat, a hihetetlen szikla-formációkat, az alatta leszakadó partokat, a kopár sziklák oldalában fehéren vakító házakat és a tágas horizontba elvesző tengert. Robogózni akartam ott, ahol Jean Reno a roncs Fiat 500-ast vezeti a poros utakon (megjegyzem, ma már aszfalt út vezet át hosszában a szigeten, de azon kívül még mindig rengeteg a földút).
Este érkeztünk a szigetre, szállást nem foglaltunk, mert utószezonban voltunk és rábíztuk magunkat a véletlenre., és milyen jól tettük. A kisebb szigeteken szokás, hogy a kikötőben a szállásadók fényképes katalógussal várják a fáradt turistákat, akik kedvükre válogathatnak, akár a piacon. Egy holland párral ugyanazt választottuk végül (Hotel Galaxy), így nemsokára a szállásadó hölgy autójában tartottunk Aegiali felé. A hollandok később remek társaságnak bizonyultak az esti rakizás során.
A következő nap ismét robogót béreltünk és nekivágtunk a szigetnek, az egész napot arra szántuk, hogy elmegyünk a sziget másik végéig és vissza.
A robogózás itt extra élmény volt, mivel az utakon szinte alig találkoztunk más járművel. Vad, izgalmas tájakon robogtunk át, azokon, ahol a A nagy kékséget is forgatták, erre a napra filmturisták lettünk, és ez így volt tökéletes.
Megnéztük a sziklafalra épült, híres Panagia Chozoviotissa bizánci kolostort, mai szemmel is elképesztő, hová építkeztek a szerzetesek.
Út közben gyakran feltűntek az imádott kecskéim is, és a nyaralás végére rájöttem, hogy a természetes közegükben jobban szeretem őket, mint a tányéron.
A szigeten előszeretettel fogyasztják a húsát- hát persze, hiszen helyi és bio, rengeteg van belőle-mi is megkóstoltuk, de nem annyira jött be. Utolsó nap a férjem már evett volna valami mást, ezért hamburgert rendelt, várta volna a jó marhahús ízét, aztán -minő meglepetés-megérkezett a kecskehamburger:))))
A harmadik és negyedik napon két kevésbé látogatott partot hódítottunk meg-szó szerint- mivel 1 órás gyalogtúrával lehetett csak megközelíteni szúrós aljnövényzetek és kőkerítések leküzdésével. Megérte, mert itt tényleg csak ketten voltunk, és végre a meztelen fürdőzés is összejött:)
Lefelé még könnyű volt, de visszafelé a 38 fokban hegyet mászni, víz nélkül-mert azt naívan megittuk a parton fürdés után-hát nem annyira kívánom senkinek. Mikor felértünk, a hegy tetején mentőangyalaink -2 motoros srác alakjában- jelentek meg és szó nélkül nyújtották felénk a vizes palackot, biztos jól nézhettünk ki rákvörös fejjel, az ájulás szélén….
Az utolsó napon elbuszoztunk Katapolába, illetve csatangoltunk a sziget fővárosában, Chorában.
Mindkettő egy kis ékszerdoboz, nem kirakatvárosok, teljesen autentikus, szűk utcákkal, gyönyörű boltokkal, hangulatos kávézókkal, és egyedi kézműves termékekkel, mindet hazahoztam volna.
Délután kis hajóval átmentünk Nikouria szigetére, nagyon szép, tiszta volt itt a víz, jót fürdőztünk.
Az estéinket mindig Aegiali hangulatos kikötőjében töltöttük vagy felmentünk az egyik kedvenc helyünkre, Potamosba, a Kamára Café-ba. Naplemente, görög saláta, raki: nem is kellett több a boldogsághoz.
Amit még nagyon szerettem Amorgoson:
- bio termékek, ami még sokszor ma is nehezen fellelhető egy görög szigeten (To Kelari shop Aegiali)
- a sziget legvégén egy útszéli taverna (T’Apanemo), ahová alig mertünk bemenni és ahol végül a legjobb szardíniát és tintahalat ettük
- Agios Pavlos és Nikouria beach
- Ηλιος Cafe Bar Chora
- Rakomeli (mézes raki) az Embassa Cafe Bar teraszán
A szigetről sok hasznos infót találhattok itt: https://www.amorgos-island-magazine.com/about-amorgos/
Valójában az öt nap nagyon kevés volt, még egyszer ennyit maradtam volna. Amorgos a maga egyszerűségével, eredetiségével, vadságával és nyugodtságával örökre belopta magát a szívembe és a mai napig egyetlen más görög szigetnek sem sikerült letaszítani őt a dobogó első fokáról.
Visszakompoztunk Piraeusba, és hazautazás előtt még egy napot eltöltöttünk Athénban. Megnéztük az Akropoliszt, sétáltunk a Plaka negyedben, feltankoltunk olajbogyóval és pisztáciával a Monastiraki bazárnegyedében. Athénban mindig csak tranzit-jelleggel mászkáltunk, így mindig csak egy picit láttunk belőle, viszont azt mindig nagyon szerettük, különösen a múlt és jelen együttélését a város szinte minden pontján. Egy idő után viszont minden nagyváros túl sok lesz nekem és akkor menekülőre fognám….de egy olyan szigetre, mint Amorgos bármikor visszamennék!